Megrázó és meghatározó élményt szereztem. Nem megy ki a fejemből.
Munkám során rendszeresen foglalkozom a múlttal és a jelennel. Mind a coaching, mind a tanácsadás keretében felmérésre kerül a múlt, a már megtörtént események, a tények, a tapasztalatok.
Kell ugyanis egy kiindulópont. Ennek okán időnként vissza kell nézni. Anélkül nehéz továbblépni. Összehasonlítási alapot kell találni. Igazodni valamihez.
Azért, hogy aztán lehessen álmodozni (célokat kitűzni), vágyakat megfogalmazni. Akár személyes, akár szervezeti szinten. Ugyanis a múltra és a jelenre alapozva lehet mérni a fejlődést. Konstatálni a változást. S ha kell,korrigálni.
Vagy akár megerősítést nyerni a múltból. Felismerni az elkövetett hibákat. Tanulni belőle. Hogy jobbá válhasson az egyén (a coachee) vagy a szervezet – attól függően, hogy épp melyikkel foglalkozom. Miért jutott ez eszembe?
Kavarognak a gondolataim…
Kitűnő társaságban beszélgettünk hétvégén egy diófa alatt. Oldott, jó hangulatban. Olyan emberekkel, akiktől sokat kaptam. Sok visszajelzést. Egyikük – aki számomra különösen fontos – azt találta mondani, hogy mást tapasztalt idén a blogbejegyzéseimben, mint korábban. Más hangulata van. Más sugárzik át. Akárcsak belőlem. Változtam. Úgy érzi, mintha megtaláltam volna önmagamat. Kevesebbet nézek vissza a múltba. Mintha eleget merítettem, tanultam volna abból. Mintha megleltem volna a belső békémet.
Fontos visszajelzés volt. Nem csak azért, mert aki adta, annak adok a véleményére, hiszen kivételes ember és kitűnő szakember.
Minden napomat úgy élem, hogy tanulok. Sokat tanultam a múltból, tanulok a jelenből is. Sok pénzt fordítok tudatosan a fejlődésemre. Emellett rengeteg új információt is gyűjtök. Majd szintetizálom mindezt. S arra használom, hogy tanítsam, segítsem azokkal azokat az embereket, az “ügyfeleket” (nagyon nem szeretem ezt a szót), a szervezeteket, akikkel együtt dolgozom. Akárcsak hallgatóimat vagy a publikációim olvasóit. S közben tanulok újra és újra. Az információkból. Az ügyfelektől. A beszélgetőtársaktól. A partnerektől. A coacheektól. Mindenkitől. Minden nap.
És ezzel együtt változik a személyiségem. A visszajelzések azt mutatják, hogy talán nem hátrányomra. Tudatosan fejlesztem magam. Van értelme változnom. Bármilyen szerénytelenül is hangzik. De nem akarok álszerény lenni. Az nem az én stílusom. Van még mit és miben fejlődnöm…
Aki a visszajelzést adta, megosztott velem valamit a múltját (honnan jött) és a jelenét (hol van most) illetően. Én csak hallgattam. Meghallgattam. Majd azt mondtam, hogy sajnos nem tudok segíteni abban a nehéz helyzetben. Pedig őszintén és nagyon szeretnék. Aztán kérdeztem. Majd újból és újból meghallgattam. Figyeltem és megértettem. Példákat hoztam. Kiderült, hogy mégis vannak eszközeim, hogy segíthessek. Megírta ugyanis. Azt írta, hogy sokat segítettem.
Minden nap tanulok. Abból is, amit írt és a hétvégi beszélgetésből is. Ennek is köszönhetően napról napra biztosabban tudom, hogy hova tartok.
Látom az utam. Egyre inkább tudom, hogy miért vagyok rajta.
Mindinkább úgy tűnik: azért, hogy segíthessek, taníthassak. Hogy kísérjek másokat az úton. Mindenkit a saját útján. Akár azután, hogy segítettem megtalálni azt. Hogy milyen eszközzel? Az irreleváns.
Lehet ez akár a coaching. Akár egy provokatív képzés vagy konferencia. Akár egy hatékonytanácsadási folyamat. Vagy valaminek a felmérése, feltárása. Vagy információk megosztása egy szimpla előadással vagy publikációval. Vagy bármi más. A szándék a fontos. A legjobb eszköz pedig meglelhető ahhoz, hogy megoldás, eredmény születhessen. De nem feltétlenül az eszközön múlik.
Kavarognak a gondolatok…
Biztosan tudom, hogy honnan jöttem, mit éltem át, mivel gazdagodtam. Úgy gondolom tudom, hogy hol vagyok, hol a helyem. S nagyjából tudom, hogy hol az utam, hova tartok. Ebben a coaching nagyon sokat ad. Ez egy külön történet. Majd egyszer megírom.
Mindehhez volt(ak) és van(nak) segítő(i)m. Nem mindig vettem észre. Számtalanszor hittem azt, hogy egyedül is meg tudok oldani mindent. Ez sok területen így van. De visszagondolva arra jöttem rá, hogy számos esetben sokkal könnyebben ment volna segítséggel. Már ha kértem volna… Ha nem szégyelltem volna… Ha nem éreztem volna gyengeségnek… Ma már kérek, ha szükséges.
És neked? Van segítséged az utadon? Vagy csak nem veszed észre, hogy vannak olyanok a környezetedben, akik szívesen segítenek, ha szükséged van rá és kéred? Ismerősök? Család? Volt osztálytársak? Kollégák? Netán barátok? Már ha vannak…
S ha egyik sincs, vagy nem az igazi, avagy az adott helyzetedben, kérdésedben, elakadásodban, nehézségedben nem tudnak segíteni, akkor netán a megfelelő szakemberek segíthetnek?
Tudom, nehéz kérni. Én sem tettem elégszer. Ezúttal azonban én kérlek! Tanulj a fentiekből! Amíg nem késő…